Szokták mondani, hogy a nők egy része hajlamos már az első randin fejben megvarrni az esküvői ruhát. Az alábbi történet álljon annak bizonyítékául, hogy erre nem csak nők képesek…

Jópár hónappal ezelőtt lett vége egy – az én fejemben legalábbis – szépnek ígérkező kapcsolatomnak, ami a lelkivilágomra meg is tette a hatását, pár hét összeomlás. Ebben a se enni, se aludni nem tudok fázisban már annyira kikészültem az önsorsrontó gondolatoktól, hogy kínomban beregisztráltam az első szembejövő társkeresőre, mégpedig azzal a „nemes” céllal, hogy én bizony randizni fogok. A cél rettentő egyszerű volt: addig is emberi arcot látok és valami elvonja a figyelmemet. Így különösebb elvárásokat se állítottam fel, aki elsőnek szembejön. Jött is, találkoztunk is. Én, lelkiállapotomra tekintettel inkább hasonlítottam egy auschwitzi menekültre, mint nőre, belül pedig maga a nagybetűs KÁOSZ volt, jó adag keserűséggel és fájdalommal átitatva. Nem is érdekelt, találkozunk-e még, ki az illető, egy óra figyelemelterelést akartam, ennyi. Rögtön borítottam szakításom fájdalmas részleteit. Urak, mindenki tegye a szívére a kezét, ugye ez az a pillanat, amikor egy laza mozdulattal a randipartner arcába löttyintitek a kávét és távoztok… Ő maradt és csillogó szemmel hallgatott. Maga Teréz Apu.

Elhatározta, hogy megment. Majd’ mindennap jött értem, elvitt enni, és ha két falatot is, de ételt tukmált belém. (Az akkori 44 kg-ommal tényleg ijesztően néztem ki, az anyagcserém szerintem kétezres fordulatszámon pörgött a stressz miatt…) Majd jöttek a finom próbálkozások, hogy mi lenne ha… Mondtam, hogy semmi, nem érzek vonzalmat, meg amúgy is újra kell építenem magam belülről, mert bizony egy elefánt járt a porcelánboltban és a biztosító nem akarja téríteni a káromat. Ennek ellenére rendületlenül ostromolt, smsek, telefonhívások és minden egyéb lehetséges kommunikációs csatornán biztosított rajongásáról.

Telt-múlt az idő, picit csappant hévvel, de töretlenül próbálkozott és ha megeresztettem egy-egy kényszeredett mosolyt, már örömtáncot járt. Én szimplán nem értettem az egészet, mert tényleg a lehető legrosszabb oldalamat ismerte meg.
Majd pár héttel ezelőtt, a folyamatos magánéleti zsákutcák után valami elpattant bennem és vérben forgó szemekkel kézbe vettem a dugóhúzót, azzal a szándékkal, hogy most nagyon össze fogok barátkozni egy üveg borral. Az ismerkedés jól sikerült, pláne mivel ritkán iszom alkoholt, nagyot ütött. Bizonyos mennyiség után kitört rajtam a telefonitisz és elkezdtem a telefonomban található neveket sms-ekkel és hívásokkal bombázni (hívásoknál némi hátrányt jelentett az egyre hanyatló beszédkészségem…). Sajnos a szórásba ő is bekerült. Mikor részleteztem világfájdalmamat, hajnali kettőkor, tőlem 50 km-re bepattant a kocsijába és átjött megmenteni a lelkemet.
Valamilyen rejtélyes okból kifolyólag úgy gondolta, hogy jelen helyzetben a legjobb ajándék egy üveg bor lesz. Én már annyira benne voltam az ismerkedésbe, hogy ha egy pohár benzint hoz, szerintem azt is kérdés nélkül megittam volna.
Most egy kis matematika következik. Hónapok óta epekedő férfiember + nagyon nagyon nagyon nagyon sok bor= ………………
Igen, a matematika szabályai itt is érvényesültek. Másnap reggel persze jött a tejóistenmiafenétcsináltamkiezittmellettem érzés.

A történetbe még azt a csavart beszúrnám, hogy épp volt egy barátnője, akibe saját bevallása szerint szerelmes volt. De a jelek szerint ez akkor nem különösebben zavarta, reggel már belém volt szerelmes. Egy-két napig még próbáltam magammal egyeztetni a történteket. Amikor legközelebb átjött, felmerült részéről a kérdés, hogy akkor mi most hogy is állunk. Mondtam, hogy részemről tökéletesen megfelel ez a laza, semmilyen kapcsolat, per pillanat nincs igényem többre, azt csinál, amit akar, annyi kitétellel, hogy vírusok és egyéb élősködők nincsenek szívesen látva, úgyhogy ezt oldja meg a megfelelő módon. Nem nagy örömmel, de látszólag elfogadta.

Pár nappal később békésen játszunk az ördög bibliájával, amikor a kedvenc országom egyik zenéje megszólalt a rádióban. Félhangosan megjegyeztem, hogy legyen már végre meg a diplomám és azonnal megyek ki legalább egy fél évre. (nyelvtanulás, meg egyeltalán ottlevés ) Azonnali reakció a részéről: „…és ha visszajöttél, megkérem a kezed!” Először vigyorogva rápillantottam, hogy de jó vicc volt, de amikor megláttam a cseppet se viccelődős arckifejezését, keresztbeakadt a torkomon a falat.

Miután belenéztem a fulladásos halál torkába, egyet nem értek csak… ha elmondtam a saját hozzáállásomat a dolgokhoz, miért kell a következő 20 évünket megtervezni?

Az elmúlt pár évemre-hónapomra visszatekintve, azt hiszem az az állapot állandósult, amit a közgazdászok úgy hívnak, hogy a kereslet és a kínálat sosem találkozik…