Újabb kedves olvasó tisztelt meg élménybeszámolójával. Tanulságos kis szösszenetek: érdemes leszûrni ezekből is a tapasztalatokat és a saját találkozásainknál alkalmazni ôket, mert az okos a más kárán tanul...

Szakítás után néhány héttel első randi egy fiúval. Úgy tervezett, hogy egész este együtt leszünk, sőt már következő hétvégére el akart vinni a hegyekbe.Ismétlem, még a találkozó előtt kaptam a hízelgő, de enyhénszólva őrült meghívást. Aztán értem jött, vacsiztunk, ő közben többször ábrándosan legeltette rajtam a szemeit, és célzásokat tett, hogy szívesen lenyalja a csokiöntetet a számról...
(Ne tegyünk semmiféle szexuális utalást már az első randevún, mert 90%, hogy visszatetszést kelt! - szerk.)
Na itt jött rám az émelygés, konkrétan rosszul lettem, egyrészt - elismerem - kicsit korai is volt a szakítás után, másrészt ez a tempó meg a szerelmes pillantások az első randin, durván ijesztő volt (ja, és a csokis desszert is túl édes volt persze). Mondta hogy nembaj, sétálunk kicsit, aztán hazamegyünk a fürdőruhámért, és elvisz egy éjszakai fürdőzésre a Rudasba - ó igen, égtem a vágytól, hogy az első randin gyakorlatilag pucéran mutatkozzak egy idegen előtt, de inkább hazavitettem magam a rosszullétre és gyomorgörcsökre hivatkozva, és még aznap este telefonon megmondtam, h nem pálya így nekem.

Egy másik első randi, néhány kellemes és humorban nem szűkölködő e-mail váltás után, miután társkeresőn találtunk egymás adatlapjára. A srác a médiában dolgozik (azóta felismertem az egyik kereskedelmi tévé riportereként), ergo illett hatalmas mellénnyel és még nagyobb arccal mutatkoznia. Eleinte azt gondoltam azért, hogy imponáljon. Beültünk az egyik lisztferences felvágós kávézóba, hanyag lazasággal sztárolta magát, és fikázott mindent és mindenkit előttem. Mondanom sem kell, nem nagyon juthattam szóhoz. Majd tett egy provokatív, már-már bunkó megjegyzést (hiába erőlködöm, nem jut eszembe, mi volt az, az idő homályába veszett), amire meglepetten válaszoltam, hogy nahát, enyhén szólva nem így szoktak udvarolni nekem a fiúk... Mire ő halálos komolysággal: - Hát ezt meg ki mondta, hogy udvarolni akarok neked...? (na igen, én is elveszett Morzsa kutyámat keresem a társkeresőn!) Ebből sem lett holtomiglan-holtodiglan...
(Nagyképűségből és kivagyiságból - kedves férfitársaim - maximum plázacicák jöhetnek össze pár éccakára és vásárlásra, de nem komoly kapcsolatok! A nagy embereknek természetes mindaz, amit elértek, csak a törpék akarnak nagyobbnak látszani! - a szerk.)

Egyszer követtem el azt a hibát, hogy nem kértem fotót. Élvezetes stílusban írt, üzletember volt, 35 éves, azt mondta hogy nem tesz fel magáról képet, mert eléggé befolyásos és sokan felismernék stb. A vicces az, hogy ő volt az aki már a randi előtt biztosított magának menekülési útvonalat (azóta tudom, az kötelező), és mondta még telefonban, hogy nem tud sokáig maradni, mert üzleti vacsorára megy Budára. Az Oktogonhoz beszéltünk meg randit, vártam a magas öltönyös jóképű üzletembert, aztán meg rámköszönt egy magas, girhes, erős ötvenes fazon ősz hajjal, szemüvegben...
Aztán mégis beültem vele egy pohárkára (sajnos én nem az a típus vagyok, aki faképnél hagyja a randipartnert, mikor meglátja). Beszélgettünk, majd elkezdett tervezgetni velem, hogy ide meg oda fog vinni, és reméli hogy lesz következő randi stb. Érdekes módon, amikor kiment budira, kapott egy telefont, amiben lemondták az üzleti vacsit, így mégiscsak rámért volna egész este. Én viszont nem... :-)
(Nem lehet eléggé hangsúlyozni a fotó szerepét! Nagyon sok problémát és időt takarítunk meg magunknak, ha a találkozás előtt kiszûrjük az eleve unszimpatikus embereket. Aki nem akar küldeni az nagyon gáz, így azonnal dobjuk és ne dőljünk be a kamuszövegnek! - a szerk.)