
A munkálatokat lassan befejezve újra felveszem a fonalat - a tanácsok ill. tapasztalatok megfogalmazásában is ill. az "élmények" gyûjtésében is, így már nem csak a pattinás, viszont annál hasznosabb írásokkal találkozhattok, hanem újakkal is!
Túl vagyok már pár randin. A sok találkozás alatt kevés olyan - külsőleg - megragadó hölggyel találkoztam, aki már az első pillanattól kezdve izgatta volna képzetem és egyértelmûen arra ösztökélt volna, hogy megismerjem. Hiába válogatok a fotók alapján igazán körültekintően és szelektálom ki a hölgyek 90%-át, s már hiába próbálom a lehető legrosszabbul sikerült képet figyelembe venni s még azon is rontani képzeletemben, a személyes találkozás eredménye még így is szinte minden esetben alulmúlja!
Nem hiszem, hogy túl igényes vagyok, miközben - természetesen - vannak azért igényeim. Nem kifejezetten modell lányokat keresek, nem szépség-idolokat, egyszerűen csak az engem megragadó típust.
Amikor az autóban ülök rengeteg nekem tetsző lányt látok s az utcán biztosan 5 perc találnék olyat, akivel szívesen beülnék egy kávéra. A neten viszont - s erre keresem a választ - oly kevés figyelemfelkeltőt találok. Miért? Mások jelentkeznek fel egy társkereső oldalra? Valóban más - a való élethez képest - az összetétel a neten? Biztosan. Hiszen még mindig nagyon kevesen kerülnek a háló közelébe, pláne még kevesebben határozzák el magukat az itteni társkeresésre, mint akik nap, mint nap odakint járnak kelnek..
S akik elhatározzák magukat a regisztrációra, vajh tényleg csak azért, mert külsejük alapján nem kapósak? Mennyire fog kétfelé oszlani a társkeresés: lesznek a szépek, a jók, a bátrak és szerencsések, akik a való világban fognak ismerkedni ill. lesznek az előnytelenek, a gyámoltalanok, a szerencsétlenek, akik pedig a neten? Lesznek fiatalok, akik a suliban, sporteseményen, szórakozóhelyen megoldják és lesznek öregek/elváltak/gyermekesek, akik lehetôség híján a netre kényszerülnek?
Avagy előbb-utóbb mindenki a 21. század új ismerkedési formáját fogja használni, mert a való életben már kezdünk annyira elszigetelődni egymástól, hogy egy idegen kedves szava vagy mosolya mögött is rosszat sejtünk?