Húszas évei végén járó, bölcsészlány a társkeresőn. Egy igényesnek vélt magazin társkeresőjén találtam rá. Írtam neki, válaszolt...
Teljesen átlagos levéllel kerestem meg. Csak pár szenvtelen, tényszerű sort írtam. Akkoriban még nem rendelkeztem jól megkomponált sablonlevéllel és azzal a rutinnal sem mint mostanában, hogy egy bélyeg méretű, kis fotó alapján nem érdemes megreszkírozni egy randit. A kép nem volt túl meggyőző, de akkoriban gyenge volt a felhozatal és beértem annyival, hogy szimpatikusnak tűnt. Az alakjára csak az adatlapján lévő számadatok alapján tudtam következtetni, a képen csak az arca volt látható. Utólag átgondolva, olyan képet tett fel magáról, ami alapján nem tudtam behatárolni, hogy hogyan is nézhet ki, sőt simán elsétáltam volna mellette az utcán. Tanács: csak olyanokkal randizzatok, aki fotón(kon) megmutatja magát legalább annyira kivehetően, hogy a randin megismered és ne kelljen rákérdezni, hogy te vagy az?

Pár levelet váltottunk a randi előtt. Megkérdeztem hogy mivel foglalkozik. Jött is a letolás, hogy elolvashattam volna részletesebben az adatlapját. Jogos volt, de nem szeretek adatlapokat olvasni, mert az idézetekből, öntömjénező dicshimnuszokból, közhelyekből elegem volt. Nagy kegyesen túllépett az első konfliktusunkon és jött egy levél telis-tele kérdésekkel. A rengeteg kérdése egy írásos mélyinterjú érzését keltette bennem. Korrektül megválaszoltam mindet, másnap ő is írt. A  válaszaim kielemzése után azt írta, hogy szerinte nem egymást keressük. Úgy éreztem magam, mint egy diák, aki megkapta az egyest a tesztlap kitöltése után, de jelen esetben az osztályzat meg is lett indokolva.
Őszintén válaszoltam rá, hogy mivel foglalkozom, milyen iskolákat végeztem el, hogy szoktam tölteni a szabadidőmet...stb..stb.. Teljesen szerény, mindenféle hivalkodástól, nagyképűségtől mentes válaszokat adtam, de ő mégis megmakacsolta magát és kialakitotta azt a szilárd álláspontot, miszerint ő "túl kevés hozzám". Úgy ítélte meg, hogy nem lenne méltó partnerem, nem tudnék vele megjelenni. Félt, hogy nincsenek olyan ruhái, melyek az én és társaságom igényeit ki tudnák elégíteni. Hiába mondtam neki, hogy felőlem jöhet az első randinkra egy shortban és pólóban, képtelen voltam meggyőzni arról, hogy ő "nem kevés", sőt a legkevésbé sem érdekel, hogy a barátaim, "társaságom" tagjai közül kinek mi a véleménye róla. Mondta, hogy meg szeretne spórolni magának egy kudarcot, de hozzátette kisvártatva, hogy azért megismerkedhetünk, mert helyesnek tűnök. Igy igazodjatok ki a nőkön!
Már kevésbé lelkesen ugyan, de elmentem a megbeszélt randira.

Egy áruház előtt találkoztunk. Úgy emlékszem, kellemes idő volt. 10-15 perccel hamarabb ott voltam. Nézelődtem,  - szkenneltem az embereket egyenként mint Arnold a Guns híres klipjében, hogy ki lehet az áldozat -, de a netes fotó semmiféle támpontot nem adott. Minden helyes lánynál reménykedni kezdtem, hogy na, talán ő fog odalépni hozzám, vele van randim, de hiába...
Hamarosan a távolban felfedeztem egy lányt, aki határozottan elindult felém. Ahogy közeledett úgy lettem benne egyre biztosabb, hogy újabb fölösleges utat tettem meg, de ahogy odaért és odahajolt a kötelező pusziért, már éreztem azt is, hogy a kozmetikumokat nem pazarolja magára. Konkrétan: zsíros hajszag és enyhe izzadtságszag csapta meg az orrom. Parfüm vagy dezodor illata még nyomokban sem volt felfedezhető a közelében. Egyedül a zsír és enyhe izzadtságszag az, amit detektálni tudtam. Gondoltam, sebaj, ha hajat mosott volna tegnap, akkor sem tetszene, pusziból meg úgyis ez volt  az utolsó, a jövőben nem fog érinteni a személyi higénéje.
Alak: Melleinek hiánya az, ami egyből feltűnt és pár másodperc elemzés után világossá vált, hogy nem a ruha szabása rejti a cicijeit el, hanem eleve nincs melle. Mellbőség tehát nulla 0 cm. Próbáltam valami pozitivumot, kapaszkodót találni benne. Az alakjában nem sikerült. Aránytalanul nagy fenék, rövid lábak, semmi nőiesség. Stílus: Sajnos szó szerint vette az 500 forintos ruhára vonatkozó bátorításomat és se öltözékben, se ápoltságban nem próbált javítani az összképen. Az arc: Semleges. Az arca nem volt csúnya, de szép se volt. Unalmas, sótlan, érdektelen. Olyan arc, amiben nincs semmi egyéni, érdekes, de csúnyának sem mondható. Teljesen szürke, hétköznapi. Kisugárzás: nincs.

(Én úgy gondolom, hogy nem születhet mindenki bombanőnek, de a mai világban igenis törekednünk kell arra, hogy a maximumot hozzuk ki magunkból. Ez nem pénzkérdés. Legszívesebben elmondtam volna neki, hogy turkálóban is vehetne izléses, nőies ruhát, létezik olcsó sampon, melyet használhatná legalább hetente egyszer, emellett a dezodorok sem elérhetetlen árúak. Testmozgás: Szerintem pár kör a Margitszigeten teljesen ingyenes és a nagy fenekét levitte volna egy kicsit...)
Nem tudtam mit tegyek. Szivem szerint valami gyenge kifogás kiséretében leléptem volna, de nem akartam bunkó lenni, ezért gondoltam, hogy az előre kitervelt programot végignyögöm vele.
A mai napig nem nagyon volt olyan vakrandim, amit megszakitottam  volna az első pár percben, a kötelező belülősdit többnyire végigcsinálom.
Mivel kellemes volt az idő, invitáltam, hogy menjünk fel a Szemlőhegyi-barlanghoz és igyunk meg valamit, beszélgessünk. Elindultam a parkoló felé és jeleztem, hogy jöjjön utánam.  Egy félénk kérdést intézett hozzám: "Nem mehetnénk busszal? " Azonnal rávágtam a választ, hogy "Csak akkor utazom BKV-vel, ha részeg vagy másnapos vagyok." Levágta, hogy az egyetlen alternatívája a randink folytatásának az, ha beszáll az autóba. Előre engedtem, beült. Rácsuktam az ajtót és megfordult a fejemben, hogy az ölébe dobom a slusszkulcsot (mint ahogy a boxoló bedobja a törölközőt a meccsen) és kifutok a küzdőtérről, de megint nyert az "úri" énem és beültem mellé.

Elindultunk. Gondoltam, hogyha kapcsolat nem is lesz belőle, el kell tölteni a kötelező időt és egy jó kis beszélgetés segíthet. De nem! Néma csend. Vártam, hogy mikor fog kérdezni, de nem csend. Csak a motor brummogása és a város hétköznapi moraja hallatszott.
Megmakacsoltam magam és gondoltam, hogy most  addig nem fogok kérdezni, amig meg nem szólal. A stratégia nem vált be, ült kukán mellettem, de elszórakoztattam magam egy-két megjegyzéssel mint pl., hogy szörnyű ez a dugó, próbálva oldani a már számomra is kínos csendet. Erre kaptam egy-két unott, semleges választ, hümmögés, bólogatást... Majd az egyik piros lámpánál jött a "kedvenc", részemről olyannyira utált női kijelentés:
- Szólj, ha menjek haza!
Meglepett, mert habár gyakori kérdés ez csúnyább, gyámoltalan vagy önbizalomhiányos hölgyek szájából, de ők már eleve ezzel szoktak nyitni. Igy a randi közepe felé már szokatlan volt ez az aranyköpés.  Itt álljunk meg egy pillanatra! Lányok! Könyörgöm! Ha ismerkedtek a neten és találkozásra kerül sor, még véletlenül se kezdjetek így. Volt nem egy olyan talim, ahol a lány első mondata egy kérdés volt, hogy "már menjek is, ugye?" (Vagy volt egy lány, akit autóval vettem fel a belvárosban és mielőtt beült volna, rákérdezett, hogy "azért még beüljek?")  Ezt felejtsétek el! Egyáltalán nem jópofa vagy hatásos. Ez még olyan esetben is elvenné a pasik kedvét a randitól, ha a lány amúgy szimpatikus lenne.
Udvariasan válaszoltam neki, hogy eszébe se jusson ilyen butaság. Kihagytam a ziccert. Hogy nézett volna ki, ha azt válaszolom neki a piros lámpánál állva:
- De, most itt azonnal szállj ki!

Rövid autózás után felértünk a barlanghoz, besétáltunk a kávézóhoz.
Kiültünk egy szerény, de kedves kis helyre a barlang mellett. Kivül foglaltunk helyet. Kicsit feloldódott, megnyílt és nem mondom, hogy olajozottan folyt volna a beszélgetés, de legalább gyorsabban elszállt az általam 30 percesre redukált találkozó. Már az ital megérkezése előtt leszögeztem, hogy sajnos rohannom kell egy tárgyalásra és meg kell szakítanom ezt a délutánt, de felajánlottam neki, hogy visszaviszem az áruházhoz.
Visszafelé feszengtem, mert tudtam, hogy tartozom még egy kínos elutasító válasszal. Gondolkodtam, hogy hogyan és mikor mondjam el a kötelező mondatot. Közben felmerült  az is, hogy van e értelme elmondani, hogy mit gondolok, hisz nem kérdezte és lehet, hogy neki se jövök be igazán.
Mikor már csak pár percre voltunk a "végállomástól", rákérdezett, hogy van e kedvem még találkozni. Megragadva a kérdés nyújtotta lehetőséget, egyértelműen közöltem vele, hogy nem szeretném folytatni, de kívánok neki sok sikert az ismerkedéshez. Megérkeztünk, egy pillanatra megálltam a buszmegállóban és búcsút intettünk egymásnak. (Puszit, zsírszagot ezennel sikerült megúsznom)
Bekanyarodhattam volna a parkolóba, hagyhattam volna időt a búcsúzkodásra, de a legjobb megoldás a buszmegálló volt, mert itt nem volt idő várakozni. Megálltam és rögtön távoznia kellett.

Megkönnyebbültem. Túl voltam az egészen. Vegyes érzéseim voltak. Mint nő tudtam, hogy teljesen semleges, viszont haragudni se tudtam rá és negativ érzéseket sem váltott ki belőlem. Abszolút semleges volt, ami talán a legrosszabb. Legalább lett volna valami nagyon idegesítő beszólása, lett volna valami durva jellemhibája, mert akkor legalább utólag nevettem volna a saját kis kudarcomon, pechemen, szerencsétlenségemen és most is érdekesebb postot írhattam volna róla, de nem! Se íze, se bűze. Mint a sótlan húsleves, az olcsó sör. Fogyasztható, de minek?

Az ismerkedéseimet külön korszakokra tudnám bontani aszerint, hogy akkortájt milyen randijaim voltak. Előfordult, hogy szinte csak rettenetes élmények értek zsinórban, máskor helyes lányokkal hozott össze a véletlen többször is egymás után, de amikor ezzel a lánnyal találkoztam, akkor pont az egyik legrosszabb sorozatomat éltem és kezdett már nagyon elegem lenni.

Mivel is zárhatnám ezt a postot? Úgy gondolom, hogy a virtuális társkeresés olyan, mint egy végeláthatatlan séta egy hosszú, unalmas úton a sivatagban, ahol minden kilóméterkő egy randi. Minden megtett útszakasz legvalószinűbben egy újabb hasonlóan unalmas kilóméterkőhöz vezet el és úgy kell tovább menned, tovább folytatni az utad, hogy egyre fáradtabb, szomjasabb, erőtlenebb vagy. De mész tovább, mert bízol benne, hogy valahol találsz egy oázist, ahol megpihenhetsz.

A negatív megközelítéssel nem akarom a kedveteket szegni. Megéri kitartóan gyalogolni, hisz a nagy számok törvénye alapján úgyis eljön az oázis, csak ne hagyjátok, hogy az unalmas, egyhangú táj, a szárazság idő előtt elvegye a kedveteket! Mert szinte biztos vagyok benne, hogy - a szerencsés kivételtől eltekintve - hosszú utat kell bejárni, míg ráleltek az igazira!