Nem egyszerű dolog a csajozás. Egy tökéletes randin annyi mindenre kell odafigyelnie a pasinak, miközben úgy kell látszódnia, hogy mindössze magát adja fesztelenül! Folyamatos balanszírozás történik és nem túl erőszakosan, de mégis határozottan kell megtennie azokat a lépéseket, amiket alig észrevehetően, kimondatlanul kíván tőle a nő. Szóval nagy színielőadás az udvarlás...
Az alábbi levél egy segítőkész lánytól jött, aki felsorolja azokat a lényegi hibákat, amiket az első randin mi férfiak elkövethetünk:
Én egy lelkes hölgyolvasód vagyok és szeretném kérni, hogy tedd közzé a levelem, melyet bíztatásként és konstruktív kritikaként szánok a neten ismerkedô férfiaknak. Nem fikázni szeretnék, hanem jobbító szándék vezérel, mely mind a lányokat, mind a férfiakat elégedettebbé tehetné. Továbbra is várom leveleiteket az fvtr@citromail.hu címre!
Vidám, jó szövegű csaj vagyok, sok visszajelzés szerint jól is nézek ki, sőt nem is vagyok „szőke”, s nem is az anyagiakra hajtok. Nem azért ismerkedem a neten, mert lúzer vagyok, csak eddig – bár néha azt hittem – nem találtam meg az Igazimat, de túl vagyok már jónéhány próbálkozáson mind netről, mind az életből. Nálam a való életben is az egyik fő szempont a választásomnál, hogy jól érezzem a másikkal magam és se ő ne játssza meg magát, se nekem ne kelljen „kibújnom a bőrömből”.
Baráti körből ismerkedve általában előbb megismerek valakit, aztán gabalyodunk össze, így ezzel az „önmagunk adásával” nincs is gond.
De a neten a randik és az azt megelőző virtuális ismerkedés valahogy kifordított helyzetet eredményez. Leírom a két tipikus hibát, amiket sajnos az esetek cirka 80%-ánál észlelek: néha beteges, néha enyhe, kinôhetô formában! Hozzáteszem, én mindig magamat adom, de nem akarok mindenáron megfelelni.
1. a bezzeg típus:
az a kishitű, önbizalomhiányban szenvedő férfiember, akinek az önbizalmát a többi lány már lerombolta (függetlenül a kinézetétől), aki erősen kompenzál – agresszív, macsós magatartást vesz fel, hangzatosan fogalmaz, nagyzol, sznob szokásait, programjait hangoztatja (amik esetleg nincsenek is csak papíron), nagy emberekkel van jóban, jobb kocsival jár mindenkinél, többet keres mindenkinél, jobban vágja a politikai szitut mindenkinél… Én, akinek szerencsére jó radarja van a kamuhoz, nem esem ettől hanyatt, és ezen sokan csodálkoznak is. Néha egyébként szánalmasnak érzem, hogy mindenáron bizonyítani akar az illető. Tulajdonképp magamról vagy bármely ismerősömről mesélhetek én akármit, neki a lényeg, hogy valamilyen formában rálicitáljon, hogy ő mitől különb az elhangzottnál. Számomra a kapcsolataim nem a versenyr*l szólnak, nem azért veszek meg vagy -fel valamit, mert más is, nem azért szeretek csinálni vmit, mert trendi, nem azért olvasok egy könyvet, mert illik, hanem mert megérint stb. Na * az els* számú hiba, de egyébként ebb*l van kevesebb. És hangsúlyoznám, hogy a küls*t*l mindez független, néha egészen satnya kinézet* fiúknak van a legnagyobb arca, néha pedig kifejezetten jókép*ek esnek a második számú kategóriába.
2. a csimpaszkodós vagy szolgalelkű:
ez a típus is kishitű, vannak magával problémái, vagy a külsejével vagy a kapcsolatainak rossz emlékével, vagy úgy érzi, hogy * hozzám nem érhet fel észben vagy anyagiakban vagy végzettségben vagy nyelvtudásban, mittomén. Ezért vagy elkezd csimpaszkodni, vagy épp ellenkez*leg, szinte nekem kell kezdeményeznem mindent.
2.a. Az első alfaj az, aki egy hét után már „mesélt rólam az anyukájának”, már bemutatna minden rokonának, már a közös lakás helyét firtatja, pedig még csak egy vacsin vagyunk túl, esetleg a főzőtudományomon akar csiszolni, mert az ő anyukája másképp csinálja, s majd nekem is tudnom kell, ha a neje leszek. ÁÁÁÁÁ – könyörgöm eljön ennek is az ideje!
2.b. A második alfaj az a szerencsétlen, akit valszeg már sokan aláztak vagy cserben hagytak, ezért annyira bátortalan, hogy nem javasol programot, válasszak mindent én, ha elmegyünk biliárdozni pl. a javaslatomra, arra nem képes, hogy véletlen hozzámérjen – értitek – már ott pucsítok neki, hogy talán az ösztönök, de nem – maradunk szigorúan az arcpuszinál még az 5.-6. randi után is… Én mondjam meg mit igyunk, én találjam ki, mit csináljunk, milyen filmet nézzünk, milyen zenét hallgassunk. Nem tudom, hogyan segítsek ezen, mert mint írtam is, a ráutaló magatartás abszolút megvolt már, s mégsem vette a lapot, pedig látom a szemén és érzem, hogy bejövök neki, nade a saját kezemet mégse kérhetem meg?! Hát sajnos volt már ilyen is, aki emiatt esett ki idővel, pedig jól indult volna.
Most szándékosan nem írok a basic típusokról, akik meg akarnak dönteni – valahogy nálam nem is nagyon jelentkeznek – talán jó az előszűrőm, talán épp szerencsém volt. Akivel találkoztam, mind normális, jóképűnek nevezhető, átlagos vagy jó pasi volt, kívül és belül egyaránt. Nem akarok írni a sóherekről sem, akik csak maguknak rendelnek, meg nem kérdeznék hogy szomjas vagyok-e egy kétórás beszélgetés során, vagy a végén elém tolják a számlát, hogy „számoljam ki, mennyivel jövök” – megjegyzem nem az a típus vagyok, aki a pénzre megy, csak hát ez egy első randis gesztus…
Azoknak akartam segíteni, akik jól indultak, csak a rossz tapasztalatok lerombolták egészséges férfiasságukat, önbizalmukat és vakvágányra terelődtek. Fiúk, ne így. A megoldás már nem rám tartozik, mindenki beszélgessen erről a barátaival, ismerőseivel, és ha magára ismert, próbálja levetkőzni a rossz beidegződéseket.
