Avagy lökött csajokról, kik megfordultak a társkeresési procedúráimnak hímes, hírhedt, néha heroikus harcmezején...

Udvarlásaim folyamán találkoztam olyan lányokkal, akik véleményem szerint nem voltak rendesen négy kerékre helyezve, inkább csak tricikliként avagy bicikliként billegtek az élet göröngyös lejtőjén lefelé, próbálva megtartani igen kényes egyensúlyukat megrendült belső világuk és a stabilnak tűnő külső világ közt, miközben e disszonanciát valamely igen különös effektként megjelenítve borították rá a körülüttük lézengő férfiemberek kiválasztott és épp megtűrt egyedeire, amely egyedeknek néha, de egyáltalán nem irigyelt módon én is a tagjai közt lehettem, s amely lehetőséget kihasználva begyűjtött élményeimet e lökött csajok fajtáiról - tömörebb formában mint e mondatom - el is mesélhetem kedves olvasóimnak, hogy legalább pár karakterre való érdekesnek szánt sztoriként értelmet kapjanak - az egyébként feleslegesen eltöltött - óráim.

Művész:

atomi szinten is beivódott sejtjeibe a pesszimizmus, a tessze-tosszaság, a lúzerség, a totális élhetetlenség. A hölgy egy együttesben zenél, ahol körbeveszi a fény és csillogás. Fantasztikus helyekre jutott el, élete erre épül és erről szól. Vagy inkább szólhatna. Ám a valóság valami egészen más. Levetve jelmezét, flitteres ruháját, kilépve a reflektorfényből a szexi és vad nő, aki elvarázsolja közönségét, átváltozik egy hétköznapi nővé, s ha még beszélgetni is sikerül vele - őszintén! -, akkor jön az igazi kiábrándulás!
Élete egy gödör, aminek az alján állva nem felfelé próbál meg kijáratot keresni, hanem csak mélyíti maga alatt és süllyed egyre lejjebb.
Egy ismerős próbált meg minket összeboronálni: ő optimista volt, - s míg szépen lassan ki nem derültek ezek az apróságok -, addig én is. A "boronáló" ügynök szerint a rosszkedv és kilátástalanság mindössze átmeneti és addig tart míg e jóravaló lány a nem neki való pasi mellett senyved. De majd én, a megmentő kivirágoztatja! - szerinte. Állítólag többször elhangzott, hogy a művésznő ki akar lépni e sehova sem vezető kapcsolatból és végre megtalálni az igazit, akitől végre megkapva a boldogságot és a várva-várt gyereket, feltámadhat, mint egy főnixmadár.

Még soha nem voltam ihlet, megmentő, a szerencse porhüvelye, a pesszimizmus legyőzője, a boldogság kék madara, a fehér lovas herceg, a csodatévő Óz, a művészet múzsáinak szent fejőstehene, a jövő lehetőségeinek megtermékenyitője, így belementem a játékba. Egy koncert után nézhettük meg egymást közelebbről, kizárva a színpad egetverő magasságainak tulajdonságokat megnégyzetesítő, objektív észlelést jelentősen eltorzító formáját. Elegáns és sportos volt.
Akkor - a háttérszervezésről semmit nem tudva - elárulta, hogy én sem voltam számára érdektelen, így a "boronáló" ügynökünk akcióba lépett: diplomatikusan leszervezett egy randit. Egy ideig képben volt egy társasági jópofizás, de szerencsére leszervezhetetlensége okán maradt a négyszemközti, éles helyzet.

Telefonon keresztül - órákon át - abszolválódó beszélgetések, sms-ezések - reméltem - egyszer átfordítják magukat egy igazi randiba. Normál esetben nem lettem volna ilyen türelmes - se kidobni való pénzem, sem időm nem volt ennyi - ám most tekintettel voltam magánéletbeli állapotára-körülményeire: ha úgy vesszük megcsalásra készült, így egy diszkrét formában bizonyítanom kellett előtte, hogy megbízhat bennem. Magyarul fel kellett keltenem érdeklődését irányomban, hogy elszánja magát a nehéz lépésre, ami mindig az első...

A kérdés joggal merül fel olvasómban, hogy mit akartam egy ilyen nőtől, hiszen kiállni a saját érzéseiért, őszintén elmondani a problémáit képtelen volt. Sunyiban, biztonsági játékot játszva, kivárásra taktikázott: ha bejövök neki, akkor esetleg hajlandó váltani - kis seggecskéjét átteszi egy kényelmesebb székre -, ha meg nem, akkor marad a megszokott langyosvízben. S vajh mi gátolja meg őt a jövőben, hogy velem is ugyanezt játssza el? Kétségek gyötörtek, de egyenlőre nem foglalkoztam ezzel: hurráoptimizmus lett volna a részemről. Elnapoltam a kérdés megtárgyalását arra az időre, amikorra egyáltalán kiderül, hogy lesz belőlünk valami.

Első randinkon, mint egy űzőtt vad tekintgetett körbe-körbe, hogy nehogy belépjen bármiféle ismerős és ő bebukjon, hogy mit is keres velem együtt és pasija nélkül egy kávézóban. Így beszélgetésünket kedélyesen meg-megszakította az ajtó nyílása, vadidegenek kirakaton be-be bámulása: gyorsan ki kellett bontanom 1-1 kérdést, gondolatot, hogy ne szakíthassanak félbe... :-)
Végig a pasiját szídta, kapcsolatának pozitív oldaláról csak annyit bírt mondani, hogy azért vannak együtt, mert a srác szereti és van kihez hazamenni, így nincs egyedül. Szánalmasnak éreztem, hisz tán egyedül is jobb, mint egy tök unalmas, érzelmektől és elégedettségtől mentes együttélésben, ráadásul még a reményt és a lehetőségeket is elveszi tőle-magától!

Nem éreztem jól magam. Nem tudtam a belőle áramló feszkó miatt elengedni magam, engem is feszélyezett a félelme. Éreztem, hogy nem figyel rám, láttam, hogy nem képes feloldódni, élvezni a helyzetet, átengedni magát az élménynek. (remélem, ez nem túl nagyképű)
Szinte tőmondatos válaszok, csapongás a témák közt - hisz mielőtt belemerülhettünk volna egybe az ajtónyitás máris megszakította - és ráadásul valahogy mindennek az volt a végleges konklúziója, hogy reménytelen az élet, rettentő szomorúság és végeláthatatlan küzdelem... Egy órás műszak után már majdnem belefojtottam magam a kihűlt teámba.

A végén elkísértem autójáig. Szegény jármű eléggé köhögött: ahogy a hangjából meg tudtam állapítani az egyik henger nem ment. Ott is és telefonon figyelmeztettem a lányt, hogy autóját, amin egy kb. 20 perces apró javítási műveletet kellett volna elvégezni, mindenféleképp vigye le a hozzá igen közel lévő szervizbe, mert így megelőzhető a nagyobb és sokkal költségesebb baj ill. így bármikor lerohadhat! Van ideje napközben megvárni és meggyógyulni magától úgysem fog. Megígérte, hogy bejelenti és elintézi. Mondjuk azt sem értettem, hogy ha már 3 hete így járkál (egy "féllábú" kocsival), akkor legalább a munkájában szintén nem csúcsra járatott pasija miért nem segít neki???

A következő találkozást a következő hétre időzítettük. Aztán a konkrét szervezésnél a hétköznapokat nem vállalta be, mert este otthon van a pasija (együtt éltek a lány lakásában) és nem tud neki jó indokot mondani, hogy hova is megy. A hétvégére hasonló indokokat hozott fel: ám munkaidőben nem csinál semmit, így akkor ráér. Felhívtam a figyelmét, hogy én viszont dolgozok akkor, részemről ez kivitelezhetetlen. Jó, megpróbál hétvégén mégiscsak ellógni, főleg ha ügynökünk is segít és biztosítja az indokot.
- Megoldjuk - válaszoltam.
Az ügynök - gyermekes anyaként - meginvitált bennünket magához vendégségbe. A célpontnak ez nagyon tetszett, mert lassan abnormalitásba hajló gyerekek iránti rajongását ott kiélhette:
szinte mint egy kokós, ha meglátja a szert, neki is úgy csillant fel a szeme 1-1 gyerek láttán ill. minden második mondata arról szólt, hogy gyereket akar most azonnal!
Addig még volt egy hét...

Ok. Addig eltűntem és pár napig nem jelentkeztem nála, még smst sem írtam. Kíváncsian teszteltem, hogy vajh magától jelentkezik-e nálam. Két nap után jött az érdeklődő sms, hogy hova tűntem...
Így a rossz érzésem, hogy csak engem érdekel ez a project, elmúlt...

Ám ettől függetlenül nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy a hétvégi találkozónk valóban összejön-e? Gondoltam felhívom még pénteken. A másodikra sikerült, halálra vált hanggal szólt bele, rekedten, lassan beszélt.
- Mi történt? Felébresztettelek?
- Nem, épp egy ..... (itt egyszerűen nem értettem) ülök.
- Aha - úgy csináltam mint aki felfogta - S a hétvégével kapcsolatban mizu? Összejön?
- Nem hiszem... hogy össze fog jönni... Nem vagyok túl jól.
Itt elgondolkoztam. Kiverjem a balhét vagy legyek még megértô?
- Miért, mi a baj, mi fáj?
- A fejem.
Még sohasem mondtak le randit fejfájásra hivatkozva: azt általában szex elôtt szokták kitalálni a nők.
- S nem is fog elmúlni holnaputánig?
- Nem hinném.
Nagyon zajos környéken lehetett, mert néha alig értettem mint mond.
- Merre vagy, mert borzasztó hangzavar van körülötted? - kérdeztem
- Mentőben...

Filmszakadás, hang a torkomon akad egy pillanatra.

- Mit keresel te ott?
- Balesetem volt.
- Hogyhogy?
- Rossz kedvem volt és kijöttem az autópályára autókázni egyet.
- A saját, rossz autóddal autópályára? S rendben vagy, törés, komolyabb sérülés?
- Nincs, csak a fejem fáj... Az autóm viszont totálkáros lett.
- Kivágtak eléd?
- Nem. Belementem hátulról egy teherautóba... Nem tudom, hogyan nem vettem észre... Egyszerre csak ott volt a sávomban...
- Jó, akkor este esetleg még hívlak, addig hagylak és nem zavarlak. Vigyázz magadra!

Erősen elgondolkoztam. Megrendített a hír, de legalább semmi komolyabb baja nem lett szegénynek. De - s lehet, hogy én vagyok túl konzervatív - köhögő autóval, rosszkedvűen, elgondolkozva és mélázva nem mennék ki csak úgy autópályára 130-cal száguldani a halál felé. Inkább séta vagy valami más, ennél veszélytelenebb dolog.

Végjáték:
Még egy telefont sikerült abszolválni 3 héttel később. Meggyógyult - ellentétben a kocsijával, ami a bontás hímes mezejére lépett. Ismét egy laza kis találkozóra invitáltam, amire - egyáltalán nem meglepő módon - nemet mondott az otthon fennálló szigorú felügyelet miatt, amire én felhívtam a figyelmét, hogy ezt sem én, sem más egyéb lovag nem fogja ám tolerálni s egy kapcsolat a büdös életben nem fog kialakulni a maximum havi 1 órában létrejövő kis találkák alatt. A kedves válasza a következő volt:

- Én egyáltalán nem érdemlem meg ezt a hangnemet és vedd tudomásul, hogy szeretem a pasim, aki mindent megad nekem!

- Akkor nagyon boldog további mézesheteket és nagyon boldog gyermekáldást kívánok nektek! - köszöntem el...