Rendszeresen elolvasom a kommenteket, mégha többségében nem is reagálok rájuk... A nagyon-nagy többség reakciója jópofa, értelmes, sokszor egybevág az én véleményemmel, sokszor nem, de mégis korrektnek hiszem. A legutolsó postra adott pár igen ellentétes vélemény - hozzácsapva az utóbbi egy évem "átolvasott" élményeit - viszont már válaszra ösztönzött...

Még soha nem sikerült sem nekem - sem egyéb más postírónak - olyan történést, véleményt leírni, amivel mindenki egyetértsen, amelybe legalább egyvalaki ne kössön bele. Vannak, akik mulyának tartanak, vannak, akik vér bunkónak ugyanazért a cselekedetért. Ennyire különbözőek lennénk?

Előző postunk arról szólt, hogy vajh az első rosszul sikerült randin milyen taktikákat alkalmazhat a hölgy, aki kellemetlen helyzetéből szabadulni akar: megmondja-e őszintén, hogy nem tetszik neki a jelölt avagy inkább más, kevésbé bántó kifogásokat hozzon fel?  Parázs vita indult el, hogy ki a bunkó: aki beletapos egy másik vétlen (hiszen csak egyszerûen nem jön be a külseje/kisugárzása/gesztusa) lelkébe avagy az, aki nem hívja fel annak figyelmét az igazságra és kitalál valami álcaindokot? A kérdés által gerjesztett kommentvita gyökeresen eltérő nézőpontokra világított rá. Igazán ügydöntő érvek nem jelentek meg egyik oldalon sem, sőt, egyes esetekben még észérvek sem! Ebből gondolok arra, hogy ez az egész kommentelés inkább aról szólhat, hogy kit milyen kedvében talált a post, úgy fog reagálni rá. Mert
- itt kiélhető a névtelenség által biztonságossá tett beszólási vágy,
- ha épp utálom a pasikat/nőket, akkor beszólok nekik, témától, állásponttól függetlenül, csak fájjon annak a nemnek, amelyen bosszút akarok állni
- ha otthon hazudtam avagy az előző randimon átvágtak -, akkor itt az őszinteséget fogom hangsúlyozni, hátha így kiegyenlíthetem a rossz lelkiismeretem
- ha épp elmondták a problémát őszintén, amivel nagyon megbántottak, akkor a névtelen kommentíró a gyengédség és tapintat mellett fog kardoskodni.

Visszatérve az előző post témájához és azokhoz a virtuális úriemberek/úrihölgyek véleményéhez, akik az őszinteség szent harcosai, s a feltétlen őszinteség mellett érvelnek. Komolyan gondolják vajh? Megnézném az arcukat, amikor az első randin valóban - építő jellegű kritika formájában - megkapják egy szinte vadidegentől:
- Bocs, de olyan topisan vagy felöltözve, hogy szégyelnék veled így beülni bárhova is.
- Annyira ronda az orrod, hogy ezzel soha nem tudnék megbarátkozni.
- Olyan dagadt/gizda vagy, hogy bottal sem érnék hozzád!
- Hazudtál a magasságoddal és az ápoltságoddal kapcsolatban, így szóba se akarok állni veled!
- Szinte már semmi közöd az elküldött fotóidhoz, azóta már megöregedtél, elhíztál, elpetyhüdtél...
- Olyan unszimpatikus vagy, hogy egyáltalán nem akarok veled beszélgetni!
Szinte csupa külsőségeket soroltam fel, hiszen ezt lehet megállapítani az első pillanatban. S ezek azok a dolgok, amiken nem lehet igazából (vagy nagyon nehezen) segíteni: ezek adottságok! S minek megbántani embereket olyannal, amiről nem feltétlenül csak saját maguk tehetnek, de közben meg taszítóan hatnak a másik félre? Miért kell beletaposni lelkükbe még jobban a szükségesnél? Elég nagy krízis lesz nekik a kudarcot is feldolgozni, s ha még egyesek - a kegyetlen őszinteségükkel - rá akarnak tenni egy lapáttal és felhozzák a kudarc igazi indokát is, akkor mit érnek el vele? Szadista kis lelkecskéjük kielégülést nyer? Szóval senki ne jöjjön nekem azzal, hogy az első randin a képébe kell mindenkinek vágni az igazságot, - főleg ha az egy adottsággal kapcsolatos -, mert annak fogalma sincs miről beszél! Ő még biztosan nem randizott neten keresztül vadidegenekkel, még soha nem került ilyen helyzetbe! Csak a kommentelés ősi virtusa - a beszólok mindegykinek és keménykedek egyet -, hajtja.
S ha esetleg anno egyszer mégis megtette? Akkor csak gratulálni tudok neki ahhoz, hogy mennyire megbánthatott egy szeretetre vágyó másik ember lelkébe!

Befejezésül: mindezek után nem tudom elhinni, hogy vannak a pszichológusok és párkapcsolati segítôk közt olyanok, akik képesek olyan tanácsokat adni, amivel helyre tudják pofozni minden ember magánéletét, mert NINCS AZONOS VÉLEMÉNY! Még itt sem tud kialakulni, abban, hogy egy elvetélt randin megmondjuk-e a másiknak őszintén, hogy nem tetszik avagy inkább kíméljük a lelkét és mismásoljuk el? Akkor hogyan lehetne igazságot tenni egy házastársi vitában egy kívülállónak? Szóval minnél több egyedből áll egy közösség, annál nehezebb jót tenni, annál nehezebb olyan kijelentést tenni vagy akár olyat cselekedni, amit mindenki jónak talál, mert marhára különbözőek vagyunk!
Szóval, ami jó egyiknek az biztosan nem lesz jó a másiknak: azt hiszem ez az egyetlen fix szabály az életben!